Akárhogy is, de minden napos feladatomnak tartom, h az empátiát ne hagyjam meghalni magamban. Sem másban. Attól vagyunk emberek, hogy segítünk egymásnak, és tudunk nézőpontot váltani, és nem csak a saját túlélésünkre koncentrálni. (Tudom, h van az éremnek másik oldala, és sokan visszaélnek a jóindulattal... De ez nem indok arra, h szarjunk mindenkire. szerintem.)
Asszisztenst kerestünk, és a meghallgatások során eljött hozzánk (hívjuk így) Marci. Az önéletrajzából nem derült ki az, ami a személyes találkozás során nyilvánvaló volt. Marci testi fogyatékos. Kitűnővel végezte el a sulit, viszont soha, sehová nem vették fel. Mi sem. Gondolom mindenkinek megvolt az indoka, ahogy nekünk is: tapasztalt embert kerestünk, és nálunk nagyüzem van, a kissé mozgásában korlátozott fiú fizikailag képtelen lenne a sürögni forogni a szekrénykék között.
Figyeltem magam míg nálunk volt (2 hét gyakorlatra elhívtuk, hogy legyen referenciája). Nem tudom, hogyan kell viselkedni, akkor ha valaki más. Kell egyáltalán viselkedni?
Érdekes, hogy a páciensek hogyan reagáltak... Nem is írom le... A sajnálat széles skálájától, az "amikor engem kezelnek menjen ki!" -től a megértő érdeklődésig volt minden.
Én azt gondolom, hogy nem sajnálni kell, és nem is elutasítani. Lehetőséget kéne teremteni, hogy dolgozhassanak, hogy ugyan úgy élhessenek, mint mi, egészségesek. Sőt ne ők, és mi kéne hogy legyen... Iskola, munkahely legyen közös. Lehet? Nem tudom...
