Így olvasva akár a futbalhuligánokról is szólhatna ez a poszt -de! nem arról fog.
Sokkal inkább, hogy 3 kellemes órát töltöttem félidegenek társaságában Kaposváron - 10 éves osztálytalálkozó ürügyén. Úgy hozta a sors, hogy a kísérleti jelleggel indított 6 osztályos évfolyam büszke nebulójaként léptem át a patinás Táncsics Mihály Gimnázium 150 éves küszöbét 199x-ben. Akkoriban még nem sejtettem, hogy érettségizni az ország másik felén fogok. Az eset, amiért ez így esett, elég hirtelen ütött be, így egy félévkor távoztam, köszönés nélkül. Azóta nem láttam őket.
A városba is ritkárán járok - nincs ott senkim -ja de, az anyám, de az nem mérvadó.
Ebből kifolyólag, kicsit olyan volt, mintha egy régi film kockái peregnének - amit láttam már valamikor. Nevek, arcok, a terem, a tanárok. Sebészileg lettem kiemelve onnan és 13 év múlva vissza pottyantam.
Őszintén örülök, mert ez az amputáció furcsa módon visszafordítható - a régi osztály és én elég jól elvoltunk.
Köszönöm, hogy meghívtak - köszönöm Melinda.
