Megesett, hogy ebben a mainapságos mínusz fokos "szépidőben" épp az egyes vilire vártam az Árpád híd budai hídfőjénél. Fejemből kibambulásom célpontja egy hasonkorú lány volt, épp' azt néztem, h nekem is ilyen hosszú haj kéne. A csaj soprtos volt, jól szituált és fázott, mint én. A képet egy s-vonalban közlekedő nagydarab hajléktalan törte meg , és egyenesen a barnahajú felé tántorgott, majd félig rá is esett. Félő volt, h mindketten a síneken kötnek ki...
Hogy senki sem mozdult meg, hogy elkapja őket? Mint egy kamarszínházi előadáson, férfiak, nők, egyaránt csak nézték, hogy tőlük pár lépésre hogyan küzd a lány az egyensúlyáért.
Ez talán már nem is meglepő?
Elgondolkodtató, h már az a furcs, h a lány szitkok szórása helyett, próbálta felrángatni a földről a méretes részeget, és ebben csak én a voltam segítője.
A mini előadás folytatódott a lelketleneknek, aki biztos szívesen hagyták volna asínek mellet a mínusz 10ben feküdni hagyni a szerencsétlent.
Összenéztünk, "Vigyük egy padra!, majd köszönés nélkül felszáltunk a begördülő 1 es vili két különböző ajtaján.
Nem hasonlítunk egymásra -barna-szőke, alacsony-magas, nincs külső jele a részvétnek. Ez a betegség csak néháynunkat fertőzött meg, és remélem másnak is átadom!
Folyt köv.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése