tavasz és az örök körforgás

Hát itt van! Zsizsegnek a sejtjeim, hogy nem kell már mindig kabátba bújva félniük a külvilágtól.

Dafke pólóban mentem ki tegnap a suli elé a napra, hogy feltöltődjek... És bár libabőrös voltam, meleg volt a fal aminek dőltem...

Azt éreztem élek. Hamarosan minden életre kel körülöttünk...




MA nagyon emlékszem azokra, akik nem szívhatják be ezt a gyönyörű levegőt...

Vámpírok, zombik és a fagylaltárus

15 év után pénteken beöltöztem!

Lindivel arra gondoltunk szelíd cicák (ez volt az a, verzió) helyett vámpírok leszünk a farsangi buliban. Najó, aki fogászaton dolgozik, és a buli előtt 3 órával kezd el gondolkozni a jelmezén, a kézenfekvő dolgok után nyúl... A kapafogú nyuszi helyett választottuk a vérszívó szerepet. Bár vérnyulak is lehettünk volna :D

Íme az eredmény:

farsang

Nem kell részleteznem mennyire vinnyogtunk az oda vezető úton...

:)

Embertelen emberek 2

Akárhogy is, de minden napos feladatomnak tartom, h az empátiát ne hagyjam meghalni magamban. Sem másban. Attól vagyunk emberek, hogy segítünk egymásnak, és tudunk nézőpontot váltani, és nem csak a saját túlélésünkre koncentrálni. (Tudom, h van az éremnek másik oldala, és sokan visszaélnek a jóindulattal... De ez nem indok arra, h szarjunk mindenkire. szerintem.)

Asszisztenst kerestünk, és a meghallgatások során eljött hozzánk (hívjuk így) Marci. Az önéletrajzából nem derült ki az, ami a személyes találkozás során nyilvánvaló volt. Marci testi fogyatékos. Kitűnővel végezte el a sulit, viszont soha, sehová nem vették fel. Mi sem. Gondolom mindenkinek megvolt az indoka, ahogy nekünk is: tapasztalt embert kerestünk, és nálunk nagyüzem van, a kissé mozgásában korlátozott fiú fizikailag képtelen lenne a sürögni forogni a szekrénykék között.

Figyeltem magam míg nálunk volt (2 hét gyakorlatra elhívtuk, hogy legyen referenciája). Nem tudom, hogyan kell viselkedni, akkor ha valaki más. Kell egyáltalán viselkedni?

Érdekes, hogy a páciensek hogyan reagáltak... Nem is írom le... A sajnálat széles skálájától, az "amikor engem kezelnek menjen ki!" -től a megértő érdeklődésig volt minden.

Én azt gondolom, hogy nem sajnálni kell, és nem is elutasítani. Lehetőséget kéne teremteni, hogy dolgozhassanak, hogy ugyan úgy élhessenek, mint mi, egészségesek. Sőt ne ők, és mi kéne hogy legyen... Iskola, munkahely legyen közös. Lehet? Nem tudom...

Embertelen emberek

Megesett, hogy ebben a mainapságos mínusz fokos "szépidőben" épp az egyes vilire vártam az Árpád híd budai hídfőjénél. Fejemből kibambulásom célpontja egy hasonkorú lány volt, épp' azt néztem, h nekem is ilyen hosszú haj kéne. A csaj soprtos volt, jól szituált és fázott, mint én. A képet egy s-vonalban közlekedő nagydarab hajléktalan törte meg , és egyenesen a barnahajú felé tántorgott, majd félig rá is esett. Félő volt, h mindketten a síneken kötnek ki...
Hogy senki sem mozdult meg, hogy elkapja őket? Mint egy kamarszínházi előadáson, férfiak, nők, egyaránt csak nézték, hogy tőlük pár lépésre hogyan küzd a lány az egyensúlyáért.

Ez talán már nem is meglepő?

Elgondolkodtató, h már az a furcs, h a lány szitkok szórása helyett, próbálta felrángatni a földről a méretes részeget, és ebben csak én a voltam segítője.
A mini előadás folytatódott a lelketleneknek, aki biztos szívesen hagyták volna asínek mellet a mínusz 10ben feküdni hagyni a szerencsétlent.

Összenéztünk, "Vigyük egy padra!, majd köszönés nélkül felszáltunk a begördülő 1 es vili két különböző ajtaján.

Nem hasonlítunk egymásra -barna-szőke, alacsony-magas, nincs külső jele a részvétnek. Ez a betegség csak néháynunkat fertőzött meg, és remélem másnak is átadom!

Folyt köv.